Ezeket a sorokat egy híd alól írom.... A vonatkatasztrófa után sok sok nappal és történéssel. A táborozáshoz ideális helynek tűnt. Úgy érzem mostantól mindenkinek nyilvánossá teszem, mi is történt azzal a világgal, amit azt hittünk sosem fogunk elveszíteni.... Tévedtünk...

Sötétség ölelt körül... Tudtam, hogy élek, mert a fájdalom lüktetett egész testemben. A baleset után pár órával térhettem magamhoz. Lehet ez volt a szerencsém. Akik túlélték rémülve mászhattak ki a roncsokból... Jaj igen el is felejtettem mondani, a vonat kisiklott, mert egy vadbarom  pont a vonat előtt hajtott ki. Minden csupa füst volt és roncs. Visszatérve a szerencsémre arra alapozom, hogy aki nem élte túl a kisiklást, az most a túlélők után rohangált. Engem nem vettek észre, mert fémlemez takart teljesen el. Ez okozta is a fájdalmam nagy részét, ugyanis bodra tájékon eléggé belém vágott. Egy résen át szemléltem az eseményt, amint az élőnek nem mondható kalauz futva támadta meg az egyik kétségbe esett rendőrt. A társa nem tudom hol lehetett. Ha szerencséje van és esze, azon nyomban eltűnik innen, mint ahogy én is fogom tenni. A résen keresztül körbe néztem, a kalauz épp el volt foglalva a hősiesen, ámbár vesztésre álló kalauzzal. Aztán egyre többen jelentek meg belőlük a roncsok közül, a dulakodás kelthette fel a figyelmüket...

Nem céloztam, adrenalin csak úgy pumpált bennem.... Nem fogom magam fényezni, be voltam szarva, mint minden rendes épeszű ember. A félig álló vonat kerekei között kúsztam tovább. Így takarásban maradhattam. Amikor elég közel értem a hosszú bozótoshoz, a vonat takarásában sántítva bújtam el a bozótban. Eszembe jutott, hogy nem rég hagytunk el egy megállót, tehát közelben egy falu... A sínek mentén, de a bozótoson keresztül lassan araszoltam előre, míg kiértem a tiszta útszakaszra. Se mentő se rendőrség... Még egy fránya autó sem jött felém.. Nem értettem, nem lehetett egy apró pukkanás ez a cirkusz. Üvöltést hallottam, ez volt a jel. Jel arra, hogy kevesebb agyalás több talpalás...a falut nem érem el itt döglök meg.

Sántikálva, de gyors tempóban haladtam. Amikor megláttam a falu nevét a táblán megkönnyebbülést éreztem magamon. Ez sem tartott sokáig, mert az izgalomtól elvakult a látásom, a sikolyok és az üvegek törése törte meg a pillanatnyi megnyugvást. A faluba is eljutottak a katasztrófa nem túlélt egyénei. A falunak lőttek, én meg a főkapun minden bizonnyal repedt bordával álldogáltam....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.